A Magyar Gitár Rapszódia keletkezésének háttere

2010.04.23.

Mire az ember eléri és túlhaladja élete ötödik évtizedét szerencsés esetben ráébred miért született erre a világra ekkor és itt. Én talán szerencsésnek mondhatom magam. Talán mindig is tudtam, de az első évtizedeimben csak éreztem, meg sem mertem fogalmazni. Ma már tudom is. Ennek az életre szóló tudatosult missziónak egy fontos része a szülőhaza adta géniuszok magamba foglalása és a benne fogant alkotások összegzése. Ezt kezdtem el már jó régen, azonban mindig szembeszéllel kellett haladnom. Miután megtudtam magamról, hogy belső entitásom mindig azt keresi, amire „normális” ember nem vállalkozna, így megadtam magam a karmám szorításának és onnantól következetesen csak egy számított: bármilyen szembeszél ellenére is csak azért is végigvinni. Lassanként áthatott az a képzet, hogy csupa olyan dologba kezdtem, amit ha én nem végzek el, akkor azt senki más nem fogja helyettem elvégezni. Ennek a küzdelmes útnak egyik momentumára szeretnék rávilágítani.

Mivel kicsiny gyermekkoromban a népzenén kívül más zene nem igazán tudott „fertőzni”, így az öntudatlanságomban belém hatoló népzene mint természetes szellemi táplálék volt és maradt számomra. Miután a modernebb zene elragadott és egy egzóta hangszer, a gitár lett a társam, így jócskán távol kerültem a népzene művelésétől. Amikor lassan abbamaradt a gitáros korszakom, és folyamatosan átváltozott egy mélyebb muzsikus korszakká, akkor felébredt bennem újra a vágy a magyar népzene iránt. Kihívásnak és őszinte belső vágynak éreztem megformálni gitáron is. Tudtam, hogy minden népzene nagyon kötődik a saját autentikus hangszereihez, így nem lehet hitelesen előadni egy idegen hangszer hangszerszerűségeivel terhelve. Előbb azt gondoltam, hogy a gitár nem erre termett, de hamar rájöttem, hogy a gitár muzsikára termett és nem egyetlen fajta stílusra, így nem sajátíthatja ki a gitárt egyetlen specifikus zene sem.

Bartók és Kodály olyan lehetséges utat mutatott, amelyen haladva a népzene belső lényege meg tud szólalni hangszer függetlenül és egy új minőségben élhet tovább. Bár elvesztve népi köntösét, de egy műzenei formában egy zongorán vagy nagyzenekaron is bármikor hitelesen tolmácsolható a lényege. Akkor ezt miért ne lehetne gitáron is megtenni?

2002-ben elkezdtem felmérni mindazt, mi került át gitárra a magyar népzenéből. Az oktatófüzetekben található, a fél százat alig meghaladó népdalpéldákon kívül semmi mást nem találtam és nem túlzok ha azt állítom, hogy semmi nincs. Született pár gitár átirat Bartók zongorára írt népzenét felhasználó darabjaiból Szendrey-Karper László kezéből, egy két kezdőknek szánt próbálkozás Szokolai Sándortól, de ezeken kívül semmi egyéb publikált anyag nem található, ami kifejezetten a gitárt célozta volna meg. Ez pedig azt jelenti, hogy bőven van mit tenni. 2003-ban elkészítettem pár népdal feldolgozást, modern felfogásban, azaz harmóniákkal láttam el a dalokat, és részben ettől, részben a harmóniák jellegének köszönhetően nevezem modernnek.

Elvittem az anyagot a Fonó Budai Zeneház vezetésének, akik akkoriban nagyon nagy aktivitást mutattak a népzenei értékek mentésében. Az anyagomat valószínűleg sohasem hallgatták meg, mert tudták, hogy a gitár egy idegen hangszer, és az én nevem nem cseng sehogyan sem a népzenével kapcsolatban. Több mint egy éven át tartott csupán annak az ígérgetése, hogy meg fogják hallgatni az anyagot. Nehezen viseltem ezt a számomra megaláztatásként megélt eljárást. Aztán a grémium eltűnt, új arcok kerültek a helyükbe még kevesebb valós érdeklődést mutatva az anyagom iránt. Így éppen ott, ahol a magyar népzene túlélésének minden ügye zajlott, azt a lehetőséget, esélyt nem kaptam meg, hogy egy őszinte NEM választ kapjak.

2005-ben Kanadában turnézván az ottani vendéglátóm élénk érdeklődést mutatott a népzenében a gitáron tett erőfeszítéseim iránt. Megmutattam neki egy egész albumnyi muzsikát, mert addigra a teljes CD hanganyaga elkészült és végül ott jelenhetett meg a lemez. Sokadszorra fordult elő, hogy az idehaza figyelmen kívül hagyott munkáim máshol a világon jelentek meg. Idehaza teljes közöny, némaság fogadta a tényt, bár ez nem meglepő ebben az identitásától csaknem teljesen „megszabadított” országban. Azt hiszem ez még inkább erőt adott, hogy a mindig érezhető „szembeszélben” tegyek valamit. Ekkor tettem közzé az ősi magyar maqám zenével kapcsolatos kutatásaim eredményeit is a www.hunmaqam.hu honlapon.

2009 őszén számomra egyfajta fordulat történt. Meghívtak egy rangos spanyol gitárfesztiválra. Volt egy fél évem felkészülni rá. A gitárfesztivál ugyan klasszikus jellegű volt, így arra gondoltam, hogy ott magyar gitárzenét fogok játszani, olyan darabokat, amik sehol nem hallhatók, mert senki sem játssza őket. Így elővettem korábban készült magyar népzenei átirataimat és abból állítottam össze a programomat. Spanyolországban gitározni a gitárzenén felnőtt közönségnek nemcsak megtiszteltetés és megmérettetés, de hatalmas kockázat és kihívás is. Így életemben először volt bennem izgalom és feszültség külföldi közönség előtt. Ez mindössze az első darab végéig tartott. Kiderült, hogy a közönség már ott is torkig van az agyonismételt „kötelező darabokkal” és valami frissre és különlegesre vágyik. Másfelől a klasszikus gitárzene kedvelő közönség távolról sem olyan sznob, mint például itthon. A koncert hihetetlenül sikeres volt, a közönség állva tapsolt és ráadást követelt. Az emberek a koncert után gratuláltak és meglepetésüket fejezték ki, hogy miért nem játszanak magyar zenét gitáron, és hogy mennyire jól szól a magyar zene a gitáron. Kell ennél hitelesebb ítélet, hogy mi szól jól a gitáron és mi nem….? A boldogságomba azonban keveredett egy kis szégyenérzet is: tudván, hogy senki sem játszik magyar zenét gitáron. Az emberek biztatásától újra kaptam némi megerősítést, látván, hogy az ellenszél mesterséges és anyagi, a muzsika pedig szellemi és feltartóztathatatlan. Nem mérhetők össze. Ettől a naptól minden külföldi koncertemen a repertoárom felében a modern darabjaimon kívül magyar népzenei feldolgozásokat is játszom.

A népdal átirataimat kezdettől fogva lekottáztam, a lehető legegyszerűbb módon, hogy könnyen olvasható legyen minden kottát ismerőnek. Néhol ujjrendekkel és egyéb pozíció jelzésekkel is elláttam, feltételezve, hogy aki belekezd az már rendelkezik némi kottaolvasási gyakorlattal.

A tabulatúrát kezdettől fogva nem terveztem, mivel csak vizuális kapcsolatot épít ki a zenével. Olyan, mint a tánc koreográfia. Tabulatúrával a játék csak torna és mozgás mutatvánnyá válik, ami mellesleg „zajt” okoz… Így csak a hagyományos kottarendszert használtam. Az előadáshoz nem írtam elő semmilyen részletező előadási instrukciót, mivel nem akartam megmerevíteni az előadót. Már a kottába való lejegyzés is eleve egy merev sablon, egy szükséges rossz.

A táncos ritmusú dalok könnyen leírhatók és visszaadhatók a kottából, azonban egy a dal szövegétől erősen függőés az előadó hangulatára építő Parlando, Rubato ritmikájú dal olvashatatlanul bonyolult lenne részletesen leírva. Egyszerűen leírva egy nem magyar hangszeres csak felismerhetetlen módon tudná eljátszani. Ezért a gyüjteményben kevés Parlando, Rubato dal szerepel, többnyire feszesebb ritmusú Tempo Guisto dalok képezik a gerincét a válogatásnak, illetve olyan balladák és lassúk, amiknek egyszerűen leírható karakteres ritmusuk van.

Bizonyos tekintetben a kotta még fontosabb, mint a hangfelvétel, mert hallás után kevesen játszanák el, azonban egy kottát ismerő gitáron tanuló eljátszhatja, és ha akad eléggé kreatív gitáros, szabadon továbbfejlesztheti a leírt dalokat.

Végeztem egy internetes böngészést is, és bizony szomorú, hogy magyar népzene gyakorlatilag nem létezik a fent említett oktatófüzeteken kívül írott publikált formában.

Ugyancsak szomorú eredmény volt azt megtudni, hogy gyakorlatilag senki nem játszik gitáron magyar zenét. Ezt azt hiszem nem is kell kommentálom.

A népdalok harmonizációjában egyaránt alkalmaztam egyszerű modális ellenpontozást, máshol modális harmóniákat, azonban néhol ebből kilépve még tágabb tonális világba vittem a dallamot. A lejegyzett dalok harmonizációinál a tiszta egyszerűséget tartottam szem előtt, mert ha azt szeretném, hogy valakik ezt játsszák valaha is, akkor vonzóvá kell tennem számukra. Más kérdés, ha én magam játszom őket, akkor gyakran elmegyek a tonalitás végső határáig is.

Koncerteken ezeket a népdal témákat szabadon kombinálom egymás után, mint egyveleg játszom hosszú láncba fűzve őket, minden koncerten más és más módon formálva meg a zenét. A témákat (dalokat) sokszor kötöm össze improvizált átvezető részekkel, mely mintegy organikus ragasztó tartja egyben az egész darabot.

Végezetül megemlíteném, hogy a gyűjteménybe bekerült pár kakukktojás is. Történt ugyanis, hogy a hónapokon át tartó munka során, az erős népzenei hatás oly mértékben hatott át, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy ismeretlen „népdalokat” játszom. Olyanokat, amik teljesen megfelelnek a magyar népzene minden kritériumának. Ezeket valamiféle természeti erő hajtotta fel belőlem, és így születtek teljesen új kanásztáncok és ugrósok. Ennek ténye elgondolkodtatott és adott pár sejtést arra vonatkozóan is, hogy miként keletkezhettek valamikor népdalok. A darabokat kidolgoztam, leírtam és jelenleg is a repertoáromban tartom őket.

Eljutottam egy pontra, amikor valamiféle egységes formai keretbe kellett foglalnom az egyébként állandóan változó, de néha csapongóan variálódó népdal átiratokat. Ekkor jutottam arra a döntésre, hogy egy sok, rövid tételből álló rapszódiává fejlesztem a témákat. Mivel egy 20-22 perces hosszabb lélegzetvételű darabhoz sok témából választhatok, így a koncertjeimen szabadon váltogatom és variálom őket, néha újabbakkal cserélek ki egyes résztémákat, azonban a rapszódikus karakter és hangvétel mindig megmarad.

A Magyar Gitár Rapszódia tehát megszületett. A sors úgy hozta, hogy a darab premierje legelőször külföldön lesz, Csehországban a prágai Ethno Fesztiválon 2010 Május 4-én. Az első hazai bemutatója a IX. Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztivál váci koncertjén lesz Május 13-án.