„A zenész metafizikája”
2014.08.29.
muzsakcsokja.hu interjú Szabó Sándorral
Szabó Sándor már jó ideje jelen van a zenei életben. Aki nem ismeri el zenéje zsenialitását, az felér azzal, hogy nem ad bizonyságot az „Sz” betűnek az abécében. Olyan önálló és utánozhatatlan úton jár, ami nemhogy Magyarországon, de a világon is egyedi. Amellett, hogy alapvetően szólista, mégis együttműködik más zenészekkel, méghozzá nagy beleérzéssel, hiszen mindig improvizál. Átadja magát egy belsőbb és magasabb erőnek, majd tisztán adja át mind élő koncerten, mind hanglemezein mondanivalóját. Nemrég jelent meg a Zene metafizikája című könyve, mely a zenét didaktikus és szellemi értelemben is magyarázza. Tehát személyében az igazi tudós- művészt ismerhetjük fel, aki mindig a számára tökéletesre törekszik. Egy róla írt cikkben olvastam a magyar ufó titulust, és ha zenei, vagy akár irodalmi alkotásait nézzük , ez abszolút rá illik.
Sanyi, mit gondolsz, mivel érdemelted ki a „magyar ufo” nevet?
Az „ufóság” sok tekintetben áthatja az életemet, bár inkább az „Alien” név lenne korrektebb, mert repülni sem tudok és azonosítatlan pedig főleg nem vagyok, hiszen ebben a bedrótozott és bekamerázott civilizációban ma már nem él itt ezen a vidéken senki sem, akinek ne tudhatnák akár a pillanatnyi vérnyomását is, ha éppen kellene. Részben én magam is érzem, hogy a másságot a külvilág is lereagálja velem kapcsolatban. Az „alienség” lényege az a fajta másság, mely idegenséget szül az emberekben. Ha egy világban erős trend mutatkozik mondjuk az erkölcstelenségre ahol már mindenki erkölcsök nélkül él, és ha ebben a világban akad egyvalaki, aki erkölcsös, azt a tömeg kiveti magából. Én a zenémmel és azzal, ahogyan a zenét megközelítem és amit egyáltalán gondolok a zenéről már régóta kivívtam a „legemberibb kinézetű alien” címet. Már azzal, amit elmondok és leírok és amit felhozok a zenémben az nagyon elüt minden ma létező zenei trendtől, miközben a gondolataim és a zeném is nagyon emberi. Azt hiszem, hogy nem vagyok nagyon egyedül, mert sok hasonszőrű „ufó” belezuhant már ebbe világon oly egyedülálló magyar multi-kulturális valóságba, csak éppen nem láthatók, mert vagy elsodorja őket a világ, vagy egyszerűen elfáradnak és eltűnnek. Azt gondolom, hogy a világ amiben élünk az tesz bennünket a tömeg számára idegenné. A tragikus persze az, amikor én magam is idegennek érzem magam, mert a világ is idegenként viszonyul hozzám. Próbálja meg valaki átérezni milyen érzés a sajásandort hazájában idegennek lenni. Ebben az elidegenedésben születnek a zenéim és a gondolataim, mert a lényünket nem lehet leválasztani a külvilágról. A személyiségem és a művészi tetteim a világra való kompenzáló reflektálásaim. Ha hallasz egy elmélkedő zenét tőlem, az csupán azt jelenti, hogy azzal kompenzálom azt, ami nincs, vagy nem jellemző a világban. Ez esetben a világban nem jellemző az elmélkedés, és főleg nem zenei értelemben. Csaknem mindenki felülről bedobott trendi mintákra reagál, mintha senkinek nem lenne saját lelke és belső világa. Ha azt hallod, hogy csak akusztikus hangszereken játszom, ezzel azt kompenzálom, hogy csaknem mindenki elektromos hangszeren játszik, és ebbe az irányba megy a zene. Ha azt hallod, hogy nagyon organikus és komplikált akkordikus világban élek, ezzel azt kompenzálom, hogy a világban mindenki a szintetikus csont száraz zenék felé hajlik. Ha azt hallod, hogy egy szál hangszeren keleti zenét játszom, azzal pedig azt kompenzálom, hogy a világ állandóan új akar lenni, és nyugati mintára akar folyton új lenni én pedig visszatérek az ősi keleti gyökerekhez. Valójában a lelkem próbál odamenni, ahol még érez magának helyet. A válaszom legfontosabb eleme viszont az, hogy képes vagyok áttörni a tudati határt azzal, hogy át tudok , – még ha rövid időre is,- váltani egy más gondolkodási modellre és onnan szemlélni a dolgokat. Ha egyszer tényleg nyilvánosan is tudható lesz, hogy milyen egy más világbeli idegen lény (alien) akkor majd kiderül, hogy a legnagyobb probléma az, hogy ő egy más gondolatmodell szerint értelmezi a valóságot és gyakorlatilag lehetetlen a megértés. Nos, a mai világ ott tart, hogy ehhez idegenek sem kellenek, mert éppen elég más gondolkodású ember van itt közöttünk, akiket a világ és az azt rejtve irányító hatalom nem nagyon tolerál csupán azért, mert nincs közös fogalomkészletük a kölcsönös megértéshez. Az „ufóságomat” már kezdettől erősítette például az, hogy sohasem elégedtem meg azzal, amit a világ készen kínált, mert azonnal láttam, hogy a világ sokkal több annál. Itt most a 16 húros gitáromra gondolok, ami valójában ismertté tette a nevemet, de sajnos a külvilág megrekedt a széles gitárnyak és a sok húr látványában és addig már nem jutott el, hogy mit alkottam ezen a gitáron. Ez végtelenül szomorúvá tesz, mert egy életet áldoztam erre. Ha nagyon elfog a kiábrándulás érzése, akkor mindig felidézem azt a vigasztaló gondolatot, ami az aranykori ember lelkületét jellemezte, azaz mindent azért tett, hogy a világot átszellemítse vele, és mindazzal gazdagabbá, igazabbá tegye olyanná, mint az eredeti szellemi világ. Ezen tetteit nevezte „asa”-nak, amik bearanyozzák a világot. Erről Hamvas Béla szépen írt. Ezt a hozzáállást a mai ember már nem érti, és aki megpróbálja felidézni, netán úgy élni, azt kiveti a tömeg és mehet az ufók közé.
A felvezetődben említett tudós-zeneművészségnek kétféle megítélése lehetséges. Egyrészt kérdés az, hogy a köztudatban ki számít tudósnak és művésznek. Akit a hivatalos akadémikus tudós, művész közösség tudósnak vagy művésznek tart, és azt kommunikálja a külvilágba nyilván a köztudatban azok lesznek a tudósok és a művészek. A másik lehetséges megítélés arra vonatkozik, aki ezen kívül áll, lehet bármilyen nagy tudású és nagyszerű, igazi művész, legfeljebb csak a köztudat perifériáján lesz tudós-művész egy szűk kör számára. A valóság azonban,- különösen itt Magyarországon,- még bonyolultabb és tragikusabb. A történelmünk azt mutatja, hogy ez az ország sohasem tudta megtartani a nagyszerű elméit, azok mind elmentek innen és más országok kultúráit gazdagították. Ennek mélyebb okaiba nem mennék bele. Akik itthon maradtak, azok pedig elvesztek a szándékos észre nem vevésben, az elutasításokban, az ellehetetlenítésekben. Különösen tragikus azoknak a sorsa, akik szuverén, autonóm gondolkodók voltak, akiket az aktuális „hatalom” által felkent tudós-művész világ nem enged magához közel, mert akkor lelepleződne a hatalomhoz való gyakran gusztustalan sodródásuk, és mellette a kisszerűségük is. Mindezeket figyelembe véve én óvatosan kezelem és fogadom ezeket a hízelgő titulusokat, mert számomra a tudós és a művész egészen mást jelent, mint a köztudat számára.
Nemrég jelent meg a könyved, most már a másodikat írod. Milyen visszajelzéseket, illetve kritikákat kaptál?
Ennek már 3 éve. A könyvemet agyonhallgatják, elsősorban azért, mert nem értik. Nyilván nem bestsellernek készült. Néhányan, akik írtak róla recenziót, azok sem értették meg a lényegét és éppen azért mert egy más paradigmában gondolkodnak a tartalma felől. Ettől még van értelme leírni, mert ha csak egyvalaki megérti már nem készült hiába. A zenéről, annak mélyebb természetéről a materialista ember gyakorlatilag semmit nem tud. Ugyanis hiába olvasunk el szabályos formaisággal megírt tudományos zeneesztétikai értekezéseket a zenéről semmi sem derül ki belőle annak mélyebb természetéről. Ez a felismerésem késztetett arra, hogy leírjam a megtapasztalásaimat és próbáljak olyan fogalomkészletet kialakítani, amivel esetleg interpretálható lesz a zene mélyebb természetére kíváncsi emberek számára. Nos, ez a kíváncsiság nincs benne a világban és ezért nem jönnek a visszajelzések. Egyszer, amikor Szabados Györgynek megjelent egyik könyve, ugyanezekről a problémákról beszélgettem vele. Az a néhány rajongója elolvasta, de a zenész világot egyszerűen hidegen hagyta. Nem csoda, hiszen nem értették. A következő könyvem címe a Zenélő őskelet. Az év végéig várhatóan megjelenik. Ez sem lesz lényegesen könnyebb olvasmány, de tanultam az előzőből és azt hiszem sikerült találnom egy olyan nyelvezetet, amivel már szélesebb olvasóréteg is meg tud barátkozni és utána talán elolvassák majd az első könyvemet is.
Azt gondolom, az előző könyved nyelvezete is nagyon olvasmányos volt. Ott ugye Rudolf Steiner antropozófiáját hívtad segítségül, mint szemléleti segédeszközt? Ennek megítélése azon múlik, hogy ki miket szokott olvasni. Az antropozófiát, ahogy mondod csupán segítségül hívtam. A mai világban az a nagy baj, hogy sarkos, egyoldalú szemlélete van, és ezzel sok jelenség nem értelmezhető. Valójában maga az ember, de a lét sem értelmezhető benne. Steiner azért került a figyelmem fókuszába, mert a zene jelenségét a mélyebb természetiségben kezdte keresni és megmagyarázni és ez szokatlan. Az ő szemléletében nem az volt a fontos, hogy az tényleg minden kétséget kizáróan úgy van-e, hanem az, hogy a zene mélyebb természetére vonatkozó kérdéseket legalább feltette és saját gondolati rendszerében adott is rájuk választ. Ez a bátorság ragadott meg benne, és én ezt a merész irányt gondoltam tovább. A következő könyvem egyik fejezetében éppen a különféle szemléletek közötti átjárhatóságról, a materialista, az antropozófiai és a metafizikai szemléletek közötti lehetséges gondolati átjárókról is írok.
Igen lesújtó dolgokat írsz hazánk tehetségápoló készségéről. Ellenben Te magad foglalkozol tanítással, vagy a tehetségek felkarolásával. Mennyiben tartod ezt a tevékenységet feladatodnak? A kérdésed nagyon a lényegbe talált, ugyanis megint az a kommunikációs akadály állt elő, hogy a tehetség fogalma mit takar nekünk és mit a köztudatnak? Nem is tehetséggondozásról kellene beszélni, hanem tehetség felismerésről. Nos, ez az, ami nincs. Először fel kellene ismerni a tehetségeket és utána gondozni őket. Ennek hiányában a valódi tehetségek legalább akkora számban kallódnak el, mint amit bizonyos érdekektől vezérelve ápolnak. A kultúra mára ipar lett, és a tehetséget abban mérik, hogy ki az, aki az ipari paramétereknek megfelelően idomítható. Akiket én igazi tehetségeknek tartok, azt a hivatalos ízlés nem tartja annak, én ezeket minden lehetséges tőlem telhető módon támogatom, ez a misszióm része.
Szólistaként rengeteg lemezed jelent meg, rengeteg koncerted volt világszerte. Miért szeretsz egyedül játszani? Ez így alakult az életemben. Gyerekkoromban nem voltam semmiben elkényeztetve, ha akartam valamit, magamnak kellett megteremtenem, akár például a játékaimat. Gyereknek sem voltam nagyon közösségi lény, már akkor mutatkoztak rajtam az ufóság halovány jelei. A vidéki életből adódó, a magasabb kultúrától való elszigeteltség és a későbbi kirekesztettség magányossá teszi az embert. A saját zenémet egy szál gitáron kellett megteremtenem úgy, hogy ne hiányozzék belőle semmi. Ez nagy kihívás egy olyan kulturális közegben, ahol erre korábban nem volt precedens. Egyáltalán a gitár kultúrája hiányzik a zenetörténetünkből. Bárki bármit mond, ma sincs és valószínűleg már nem is lesz. Ezen kívül mindig volt egy mélyebb sejtésem, hogy mintha magamban belül érezném a zenélő ember archetípusát, amit szólistaként éltem át. Ez egy életre szóló beavató élmény. Az egyedül való játékban van a legnagyobb szabadság, egyedül bármerre el lehet menni, felfedezni a hangi világ legrejtettebb zugait, el lehet menni oda, ahol ember még nem járt és el lehet hozni olyan érzésbeli és hangulatbeli „üzeneteket, amiket másmódon lehetetlen volna megkapni. Persze nagyon szeretek duóban, trióban és akár kvartettben is muzsikálni, de mind más élmény és más attitüd.
Mint a bemutatódban is említettem session zenéket is könnyedén csinálsz más emberekkel. Mesélj most erről! Olyan emberekkel szeretek, tudok legjobban és legkönnyebben együtt muzsikálni, akiket nem kötnek trendek, stílusok, feladatok, szakmai elvárások, akik nyitottak és kíváncsiak, akik éhesek a sosem hallott hangokra, akikben ott él saját feltörni vágyó zenei világuk, akik vannak elég bátrak, hogy megnyissák lelküket a másik előtt és megosszák egymással. Ezek az emberek általában kiváló improvizátorok. Nem kell semmit megbeszélni, minden működik magától és az eredmény zavarba ejtően megkomponáltnak hangzik. Major Balázzsal több, mint 30 éve zenélek együtt, megérezzük egymás leghalványabb gondolatát is, de ilyen Kevin Kastning vagy Ralf Gauck is, hogy csak egy pár fontos partneremet említsem.
Meg tudnád fogalmazni, mi az, ami téged inspirál a zenére? Látványbeli, érzelmi benyomások az életedben, esetleg álmok, vagy a tudatalattid kivetülései? Maga az élet, és annak bármely momentuma. Nem mindig lehet tudni mikor jön az inspiráció, az egy belső erő ami áthatja az embert. Sok zenésznek mások zenéit kell hallgatnia, hogy valami hasonló az eszébe jusson és azon az ösvényen csináljon valami hasonlót. Én erről korán leszoktam, mert rájöttem, hogy a zene nem a külvilágban van, hanem bennem. Ennek felismerése után a külvilágban lévő zenék már kevésbé voltak fontosak, mert előtte is csupán a bennem lévő zenék külvilági igazolásait kerestem és találtam meg bennük. Innentől a belső hangot keresem, ami hamar jött, mert egész életemben ezt akartam és végül megtanultam megtalálni. Az álmok nekem nem segítenek a zenében, sőt néha olyan „rémálmaim” vannak, hogy megyek egy távoli koncertre és közben sok-sok kaland történik velem és mielőtt odaérnék a koncert helyszínére, felébredek. Álmomban sohasem tudtam egy jót zenélni…
Az inspirációt gyakran az elmélkedés hozza, utána mindig jön valami zene. A tudattalan állományból táplálkozunk intuitív csatornáinkon át, ott vannak mindazon megtapasztalásaink, amik valamiért nem tudtak a nappali tudat felszínére kerülni. Ugyanitt vannak a kollektív megtapasztalások is és tiszta, őszinte improvizációban ezek feljönnek. És igen, az érzelmek, sokszor a feldolgozatlan érzelmek hoznak inspirációt. Apám halála után hónapokig csak nagyon szomorú zenék jöttek fel, képtelen voltam mást játszani, egyszerűen nem esett jól, nem éreztem igaznak.
Mit érzel, mikor alkotsz/ teremtesz/ zenélsz?
Nahát! Ilyet még nem kérdeztek tőlem, de ha tényleg meg akarod mutatni az ufót a világnak, akkor megpróbálom , bár ezt nehéz interpretálni, sőt inkább lehetetlen pontosan megfogalmazni szavakkal, mert arra alkalmatlan a verbális kifejezés. Legfeljebb csak élmény foszlányokat tudok kiemelni. Például a zenélésnek azt a pillanatát, amikor szinte kívülről látom és tapasztalom magamat, amint a hangszeren csak futnak az ujjaim, a zene áramlik és én csak rácsodálkozom, hogy az egész csak történik és én külső szemlélője vagyok a történéseknek. Egy másik ilyen élmény foszlány, amikor egyszer csak vége a darabnak, és a tudatomba beúszik az idő. A zenélés alatt semmilyen időtudatosságom nem volt. Egy másik élményfoszlány, ami nagyon fizikai, például csak úgy elkezdek libabőrös lenni és közben elfog valamiféle extatikus érzés és akkor jó lenne egyet kiáltani. Aztán olyan, amikor elfog a sírásnak egy különös érzése, de csak annyi lesz belőle, hogy összeszorul a torkom egy pillanatra. Az alkotás/teremtés és a zenélés ezek mind egylényegű aktusok. Bármikor, amikor felveszem a hangszert és elkezdek játszani azt azzal a tudatossággal teszem, hogy kapcsolatban vagyok egy mélyebb valósággal egy magasabb szinttel és hagyom, hogy mint átviteli csatorna működjek. Ebben a teremtő állapotban jön fel minden zeném.
Az érdekelne még engem, hogy a zenéden keresztül, ezt a mély valóságot egy szellemi erőnek tudod be? Nevesíted-e ezt az erőt? Miben hiszel? Az tudva levő rólad, hogy nem vagy materialista. Mi az a szellemiség, amihez a sorsod vagy a szerencséd kötöd?
Nagyon komoly kérdést tettél fel, amit nagyon köszönök is, mert ritkán fordul elő, hogy valaki ebben az irányban érdeklődjék. A dolog természeténél fogva a válaszom nem lesz rövid. Azzal kell kezdenem, hogy én a világot egy nagy létező egésznek látom, amiben minden potencialitás benne foglaltatik. Ez a nagy egész bomlik ki részeire, melyekben az egésznek minden tulajdonsága benne foglaltatik. Az egész és annak részei között állandó információcsere zajlik. Ezeket lehet nevezni szellemi, akarati és különféle erőknek, melyek megtestesülnek a világban és egy ilyen áramló lényegiség a zene is. Azt kell látni, hogy a zene valamiért az emberen keresztül meg akar nyilatkozni. Ennek oka van. Az ok pedig nem más, mint hogy az egész és annak részei között oda vissza kommunikációs aktus zajlik, Ebben a zenének nevezett információ áradatban a kommunikáció hangulatok és érzelmek kiváltása által valósul meg. Hogy miben hiszek, azt el kell választanom attól, amit meggyőződéssel tudok és tapasztalat által. Amíg nincs megtapasztalással alátámasztott tudás, addig csak a hit marad. Amint a hit tárgya beigazolódik immár meggyőződéssé válik. A hitet az ember szabó ssaját maga is generálja, de a legtipikusabb eset, amikor az embert a külvilág manipulálja és a hitet megfelelő retorikával a fejébe ültetik.
Sors és szerencse! Érdekes összefüggések. Természetesen nem materialista szemléletben látom a világot. A különféle szellemi irányzatok egyike sem kebelezett be, talán éppen azért mert csaknem mind nagyban épít a hitre. És addig, amíg mindenki másban hisz, addig különféle szellemi irányzatok lesznek csak úgy , mint a vallásokban. Egyik- másik hatott rám, és mindegyikből igyekeztem meglelni azt, amihez vannak személyes megtapasztalásaim. Időközben ráleltem szinte öntudatlanul és ösztönösen a metafizikai logikára. Ennek segítségével mindazokat a dolgokat, amiknek az összefüggéseit eddig csak a hit kötötte össze, végül a metafizikai logikával megtaláltam az összeköttetést közöttük. Innentől már nem hiszem, hanem értem és tudom a dolgokat.
Mindazok, amiket most mondtam az emberek legnagyobb részének valószínűleg nem érthető, mert legtöbbjük nem tudja a szellemi létezést sem a tudatába foglalni, pedig minden ezzel kezdődik.