Sándor Szabó

Szabó Sándor, az akusztikusgitár magyar nagymestere

Halk szavú, szerény ember Szabó Sándor, aki legutolsó torontói látogatására a magyar népdalok gitárra hangolt CD-jét is elhozta. A kellemes hangulatú, hatalmas fák lombsátrával árnyékolt kerti partin, amelyre dr. Magyar Tamásék portáján gyûltünk össze, mindenrõl szó esett: egészséges étkezésrõl, gyaloglásról, Hamvas Béla filozófiájáról, családról, irodalomról, szobrokról-képekrõl, csak a zenérõl nem. Mintha csak az esti házi koncertre spóroltunk volna, visszafogottan, udvariasan, titkolt izgalommal vártuk a pillanatot, hogy végre körbeülhessük a Mestert. Megtörtént. És egy szûk órára megszûnt a világ minden prózaisága, csak a dallam élt, a gitár intim, „csak-nekem-értem-szóló” hangja. Akkor, ott a halk szavú Szabó Sándor mini-hangversenye a sors egyszeri, megismételhetetlennek tûnõ ajándékává nemesedett.
Szabó Sándort legjellemzõbben a honlapjáról vett idézettel mutathatjuk be az olvasónak: „Muzsikájában, a klasszikus kompozíciós módok, a keleti meditatív elõadásmód és hangzás, a modern jazz-bõl hozott improvizáció mind megtalálható. Az évek alatt kialakult sajátos, idõnként meditatív, finoman részletezõ dallamvilága, a diatónikus és atonális világ között lebegõ, azokat átszövõ harmóniavilága. Zenéje nehezen sorolható be egy-egy kategóriába. A klasszikus gitár polifóniáját, az amerikai fingerstyle akusztikus gitárjáték technikáját és a keleti zenék díszítésmódját ötvözte egybe. Mindehhez párosul a jazzbõl örökölt improvizációs készsége.”
A torontói Magyar Kultúrközpontban szervezett koncertje elõtt beszélgettünk a nemzetközileg nagyra becsült akusztikusgitár-mûvésszel a Bayview Village kávézójának teraszán.
– Elsõ kérdésem, hogy mikor találkozott elõször a gitárral?
– Tizenhárom éves voltam, amikor a nagynéném áthívott magához, hogy megmutasson valamit, amit a fiának vásárolt. Az ajándékot úgy hívják, hogy gitár, mondta. Én azelõtt nem is hallottam a gitárról, lévén, hogy egy tanyáról költöztünk be a városba, és csak a rádióból hallottam zenét azokban az években. Még most is fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor elõször szemben találtam magam a gitárral: egyszerûen lecsúsztam a fal mellett a földre, és úgy néztem rá, mint valami oltárra. Ez a perc meg is változtatta az életemet. Utána semmi más nem érdekelt, csak a gitár.
– Csak a látvány babonázott meg vagy ehhez hozzáadódott a hangja is?
– A hangját csak késõbb hallottam, de a rádióban ettõl kezdve mindig a gitárzenét kerestem. Hihetetlenül óriás univerzummá tágult a gitár, és ez a hatás elkísérte az egész életemet, a mai napig.
– Kivel kezdtél gitározni tanulni?
– Törökszentmiklóson születtem és nõttem fel. A városban volt egy öreg muzsikus, aki tudott valamennyire játszani klasszikus gitáron, s nála kezdtem el a gitározást. Õt egy idõ után azért hagytam ott, mert elérte Magyarországot is a Rock and Roll-hullám, és minden fiatal elkezdett játszani valami olyan zenét, ami Nyugatról jött. Ez a láz engem is magával ragadott. A rockzenébõl viszont adott ponton kiábrándultam, olyan értelemben, hogy nem találtam benne semmit, amire nekem szükségem volt. Így elkezdtem más zenék után kutatni, és húsz éves koromban már a dzsessznél tartottam. A dzsessz nagyon izgalmas, érdekes volt számomra, mert harmóniában, hangzásban, zeneileg mindent megtaláltam benne, amire vágytam. A harmincas éveim után aztán különbözõ távoli kultúrák zenéjével ismerkedtem meg. Akkortájt nyitott Kelet. Fõleg az indiai zene jelentett fontos momentumot a pályámon, és ezen keresztül jutottam el más népek zenéjéhez. Természetesen, felfedeztem magamnak a klasszikus zenét is, amit egyébként gyermekkorom óta folyamatosan hallottam. Már az iskolában nagy örömet szerzett Bartók és Kodály, de nem gondoltam, hogy késõbb az õ nyomdokaikat követem a magam zenéjében.
– Példaképeid?
– Tulajdonképpen a nagy magyar zeneszerzõket, elsõsorban Bartókot és Kodályt tartom példaképeimnek és nem gitármûvészeket.
– Az akusztikusgitár úttörõ mûfaj Magyarországon. Hogy tudtad megszerettetni, illetõleg meghonosíttatni ezt a mûfajt?
– Még nem beszélhetünk meghonosításról. Ami azt illeti, arra tettem fel az életemet, hogy Magyarországon meghonosítom ezt a zenei mûfajt, amit azonban az én stílusommal elég nehéz megtenni. Azért nehéz, mert Magyarország az elmúlt 50 év alatt kulturálisan mindentõl elfordult, ami magyar, és ami a mienk. Az igazság az, hogy soha nem tudtuk az értékeinket és a nagyjainkat megtartani, szélnek eresztettük õket, és mindenki valahol külföldön, a világ másik oldalán keresett boldogulást. Amikor megindult az ún. globalizáció, akkor gyakorlatilag a nyugati kultúrák mindent elsöpörtek. Nos, én rájöttem arra, hogy ha valamit meg akarok valósítani a gitárral mint hangszerrel – amely nem tartozik a tradicionális magyar hangszerek közé –, akkor igénybe kell vennem a nyugati kultúrát olyan módon, hogy turnékat, fesztiválokat szervezek, és ide becsempészek mindenféle gitárost, nemcsak nyugatiakat, hanem keletieket is. Ez azt jelenti, hogy a gitárt igyekszem a maga teljességében bemutatni, közönség elé tárni mindent, ami csak a gitáron történik. Azt kell mondanom, hogy ez nagyon sikeres, mert a gitár csodálatos intim hangszer, nem hiszem, hogy bárkit is bántana a hangja, és az emberek szeretik. Most már törzsközönsége van otthon a gitárnak. Nem nekem, a gitárnak.
– Ezek szerint sok nemzetközi mûvésszel játszol.
– Igen, többnyire külföldiekkel, ugyanis még Magyarországon nem tartunk ott, hogy ebben a mûfajban magas színvonalú mûvészek legyenek. A klasszikus gitárban elég erõsek vagyunk már, de a modern gitár mûfajában eléggé egyedül vagyok még. Lankadatlanul dolgozom azon, hogy a fiatalokat megnyerjem. 2002-tõl évente megszervezzük május középsõ két hetében a Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztivált. Az idén a hatodikat tartottuk, amelyre meghívtam a német Peter Fingert, az amerikai Dean Magraw-t és Dylan Fawlert Walles-bõl, aki kelta zenét játszott. Igyekszem mindig olyan mûvészeket meghívni, akik jó kontrasztban vannak egymással, hogy színes legyen a mûsor.
– Minek alapján történt a népdalok válogatása?
– Egyrészt olyanokat választottam ki, amelyek érzelmileg megfogtak, másrészt olyanokat, amelyek technikailag, zeneileg kínálták magukat gitáron. A gitár makacs hangszer, mert bizonyos dolgot enged, másokat meg nem nagyon hagy eljátszani.
A magyar népzenei kincs, amelyhez olyan sokan nyúltak hozzá könnyelmûen, autentikus formájában ma már nem is létezik. A mai népszerû népdalénekesek immár nagyon kényelmes városi életet élnek, professzionális szintre emelték a népdal elõadásmódját, tehát nem autentikusak. Van az elõadásmódjukban egyfajta akadémizmus. Meglehet, hogy ma már nem is lehet autentikusan énekelni, legfeljebb átmenteni egy városi miliõbe a lejegyzett népzenei kincsünket, a lényegét megtalálva átemelni egy újfajta minõségbe. Tulajdonképpen Bartók is ezt tette. Mivel én gitáros vagyok, még érdekesebbé válik a dolog, hiszen a gitáron elõadott magyar népzenének végképp nincs hagyománya.
– Hamvas Béla filozófiája?
– Az embernek vannak kritikus pillanatai, válságidõszakai, amikor keresi a fogódzót, amikor keresi a gravitációt a talpa alá, és sokszor ezek a dolgok nincsenek. Pont egy ilyen idõszakban beszélgettem valakivel, aki azt tanácsolta, hogy olvassam el Hamvas Bélát, és javasolta a Láthatatlan történet címû esszégyûjteményt. Ez a könyv egészen új fordulatot hozott az életembe. Minden, amit abból a könyvbõl kiolvastam akkor, úgy hatott rám, hogy úristen, én ezt már régóta tudom, érzem, csak nem tudtam, mi az, és lám, most itt le van írva! Olyan forrásokra hivatkozott, amiket elkezdtem én is kutatni, s lassan eljutottam a misztikához, az igazi, értékes, õsi gondolatokat kerestem meg benne, s aztán ezen keresztül rengeteg más dolog is kitárult elõttem, ezen keresztül mélyült el a kapcsolatom a képzõmûvészettel. Amikor Vácra költöztem, amelyik Szentendre után a második legnagyobb mûvészváros, ott elég ösztönzést kaptam arra, hogy mindezekben a dolgokban elmélyedjek. A Hamvassal való találkozás egyértelmûen világossá tette számomra, hogy a zene, a zenélés, az improvizáció nem hétköznapi fizikai síkban keletkezõ tevékenység. Ez sokkal mélyebb rétegekben kell hogy gyökerezzék.
Hamvas szerint vannak olyan dolgok, amelyek ugyanabból az attitûdbõl, ugyanabból a szellemi gyökérbõl fakadnak, pl. az írás, az ölelkezés, a muzsikálás – különös tekintettel az improvizációra – a mentális, misztikus intuícióból. Ez olyan mentális állapot, amikor ugyan fizikai síkon vagyunk, de a szellemi érzékszerveink folyamatosan más-más helyeken és más-más valóságszinteken vannak. A mûvészember többdimenziós életet él. Én ezt fölfedeztem magamnak és alkalmazom is.
–Megszenveded ezt a folyamatot?
– Természetesen, hiszen, mint minden mûvész, hiperérzékeny vagyok. Ha nem lennénk hiperérzékenyek, nem lennének hiperszenzoraink, és akkor nem volnának mély élményeink sem. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy ahol az érzés, ott a szenvedés.
– Torontói vendéglátóidnál, dr. Dencs Katiéknál rögtönzött házi koncerteden hallottunk tõled egy érdekes eszmefuttatást a honvágyról. Hogy is állunk ezzel a kérdéssel?
– Erre ismét nem lehet tömören válaszolni, talán a szellemtudomány tudna bõvebb magyarázatot adni rá. Hogy én mit gondolok a honvágyról? Rengeteget utazom, és amikor megérkezem, akkor van egy olyan érzésem, mint ebben a pillanatban is, hogy minden, ami körülöttem történik, olyan, mintha ülnék egy tévé elõtt, és én ki lennék rekesztve belõle. Tehát nem fogad magába az az energia, amely itt mindent össze- és megtart. Amikor már elviselhetetlenül kívülrekedtnek érzem magam az itteni fizikai valóságban, akkor elfog egy érzés, ami nem más szerintem, mint maga a honvágy. Abban a pillanatban, amikor visszaérkezem, mondjuk éppen Magyarországra, akkor azt tapasztalom, hogy hirtelen minden körülöttem a helyén van, minden magába fogad, egy egészen más létállapotba kerülök. Arra is rájöttem, hogy minden személynek szüksége van arra, hogy idõnként kiemelje magát a megszokott energiáiból, ilyenkor szoktak utazni, feltöltõdni az emberek. Nekem az utazás mindenképpen feltöltõdést jelent, mert amikor egyedül vagyok, elkezdek komponálni, vagy hazaérkezésem után egy idõ múlva azok az ötletek jönnek elõ, amelyek idegenben keletkeztek. Szeretek utazni, de szeretek megérkezni is. Nem tudnék máshol élni, mint ezen a nehéz Magyarországon.
– Terveid?
– A napokban megjelent Vancouverben a népdalos akusztikusgitár-albumom, aminek a címe The Hungarian Acoustic Guitar. Szeretnék egy kis kampányba kezdeni, elküldeni mindenféle folkfesztiválra, különösen olyan helyekre, ahol magyarok élnek. Nyilván ez misszió is, ezt nekem meg kell tennem. Ezzel párhuzamosan el kell kezdenem a következõ albumot készíteni, ennek már dolgozom az anyagán, most is hoztam magammal népdal-lejegyzéseket és ezeket teszem át gitárra. Ezzel egy idõben dolgozom más gitárosokkal. Mielõtt Torontóba jöttem, Bostonban készítettem felvételt Kevin Kastninggel, egy rendkívül kiváló amerikai gitárossal, akivel annyiban közösek vagyunk, hogy õ is ilyen furcsa hangszereken játszik, mint én – elkezdtünk 12 húros bariton gitáron játszani, ami teljesen kitágítja a gitár eddig hallott hangzó- és zenei lehetõségeit. A közelmúltban készítettem felvételt egy belga gitáros asszonnyal, Veronique Gillet-vel, az is hamarosan megjelenik.
– További sok sikert és köszönöm a beszélgetést.

Dancs Rózsa