KOCERT UTÁN

Beszélgetés Szabó Sándorral
Acoustic Poetry c. lemeze bemutatója után

– Zeneszerzõ és gitármuvész vagy egyben. Hogyan egyeztethetõ össze az alkotói magány, a befelé fordulás az elõadó kitárulkozásával?
- Szeretem azt a kifejezést, hogy „zenét megtalálni magunkban”, mert a zenét nem kitalálom vagy megcsinálom – ez egy különleges állapot. Ugyancsak különleges létállapot, amikor az ember elõad: élõben elõhozza magából a zenét. Ez a két dolog rokon, közel van egymáshoz. A zenét sokszor úgy szerzem, hogy fogom a gitárt, és egyszer csak jön a zene, kiszakít a valóságból. (Ebbõl persze van idônként problémám a környezetemmel…) Ilyenkor nem létezik semmi más. A folyamat egyfajta improvizáció, de erõs, kész dolgok jönnek, amit megpróbálok tudatosítani, megjegyezni, és többnyire leírogatom. Vannak periódusok, amikor nagyon sok zene jön a felszínre – ez a tavasz is ilyen idôszak volt, az új lemezem anyaga nagyrészt most született.
Amikor gitározom, éppúgy megszûnik a külvilág, elhagy az idõérzék. Föl lehet ugyan ébreszteni külsõ hangokkal, de a valóság gyakorlatilag kikapcsolódik.
– Miért éppen a zene? Sokféle más nyelv is létezik.
- Ennek karmatikus okai vannak, nekem ebben az életemben ez a dolgom.
– Az ember választja a hangszert vagy a hangszer az embert?
- Is-is. Négy-öt éves lehettem, amikor elõször láttam gitárt. Bementem a szobába, ahol fel volt akasztva a falra, s ahogy beszéltünk, hallatszott a húrok zengése. Szinte térdre estem, pedig fogalmam sem volt, mit lehet vele csinálni. Olyan volt, mint egy beavatás: eldöntötte az életemet.
– Rögtön kiderült, hogy tehetséges vagy?
- Soha nem gondolkodtam azon, hogy tehetséges vagyok-e. Nem mindig kaptam bíztatást. Gyerekkoromban a szüleimmel voltak konfliktusaim a gitár miatt, aggódtak, hogy ebbôl nem lehet megélni. Persze sejthettek valamit. Most már nagyon büszkék… Nem azért gitározom, hogy megéljek, hanem azért élek, hogy gitározhassam. Egyre nehezebben viselem, ha a zene iparrá válik. A gazdagság, a jólét nem lehet a mûvészet célja – sõt, idõnként a nélkülözést is fel kell vállalni a mûvészetért.
– Hol a helye a tanításnak az életedben?
- Megtapasztaltam, amit Hamvas Béla is mondott, hogy az írás kegyelmi állapot: amikor az ember ír, akkor teremt. A tanítás hasonlít az írásra – a tanítványok olykor fontos kérdéseket tesznek fel. Elõfordul, hogy úgy válaszolok, hogy magam is elcsodálkozom a megkapott válaszon, és szinte sajnálom, miért nem én tettem fel a kérdést. Másrészt ha tanítok, zeneközelben vagyok és rendszerezem a saját tudásomat. Tíz éve kezdtem tanítani, ez a második tanévem a Waldorfban – de ez egészen másfajta tanítás. Egyrészt benne van az elõzõ esztendõk minden jó és rossz tapasztalata: már tudom, mi nem volt jó a porosz típusú iskolában. Másrészt a Waldorf iskola nem „intézmény”, inkább otthon: táblástul, parkettástul, tanárostul. Egész más lelkületûek az itteni csemeték. Régen heteket töltöttem azzal, hogy kommunikálni tudjak a gyerekekkel, feloldjam õket. Volt, hogy nem tudtam depressziós-e a tanítványom, vagy csak iskolában van… Az „intézményhez” hozzátartozik egyfajta szkepticizmus, amelyet a diák rávetít a tanárára is. Ott inkább idomítani lehet, mint tanítani. Magasabb fokon pedig tenyésztés folyik, ha valakibõl ki akarják hozni a maximumot.
– A saját zenédet besorolod- e valamilyen irányzatba?
- Az ego mûve, hogy az ember nem szereti besorolni magát, hanem ellenkezõleg: különbözni akar. Én is szeretnék más lenni, mást csinálni, mint a többiek. Sajnos a fogyasztói társadalomban a zene is termékké vált, amit gyártani szakma, ipar. Ez engem nem érdekel. Számomra a gitározás sorsszerû pálya, amelyen az út a fontos, nem a cél. Közel harminc lemezen játszom, ebbõl tizenhét az én nevemen jelent meg. Mind-mind más, az egyik sem hasonlít az elõzõkhöz. Ezt a külvilág is jelezte; nem fértem be a magyar dzsessz szakmába sem. Pedig egy idõben fontos lett volna tartozni valamilyen nagyobb táborhoz. Késôbb kezdtek megtalálni külföldrôl olyan emberek, akik a modern akusztikus gitározás mozgalmát elindították, amelyhez én is csatlakoztam. Az akusztikus gitározás tulajdonképpen maga szeretne mufaj lenni. Sok forrásból táplálkozik: latin-amerikai zene, blues, ragtime, flamenco, dzsessz, klasszikus és experimentalista zene, népzene. Az a csodálatos benne, hogy (még) nem ipar, hanem mûvészet.
– Hogyan gondolsz azokra, akik hallgatnak?
- Közönség nélkül nem mûködik a dolog, a mágnesnek is két pólusa van. Koncert után szoktam mondani: köszönöm, hogy eljöttetek, nélkületek csak gyakorlás lett volna az egész. Koncertté a hallgatóság által válik. Szeretném visszahozni a zenélés õsi minôségét, a rituálét. Ehhez a zenésznek megosztania, „kisütnie” kell magából, ami benne van, a közönségnek pedig hagynia kell, hogy hassanak rá a hangok. Ez már önmagában rituálé egy emelkedettebb lélekállapot – és az ilyenektõl csak jobb lesz a világ.

Kertész Eszter